Pesti Zsibongó

Magashegyi panoráma a 2900 méterig emelkedő Benini-útról

A keskeny csapás, amelyen haladunk, a meredek, törmelékes hegyoldalban vezet, alattunk az Agola-gleccser kúszik be a völgybe, felhasadt türkizkék oldala halványan dereng az esti szürkületben. A hűvös szél esőpermetet szór arcunkba...

Éles fordulóval lekígyózunk az úttal együtt a gleccsertó mellé, a cirkuszvölgybe. A túloldalon sziklatömbökön szökellünk, majd a barázdált szikladomb következik, melynek felszíne úgy csillog az esőtől, mintha lakkozva lenne. A domb mögül hirtelen előbukkan a menedékház komor árnya, az egyik emeleti ablakból sárgás fény kacsingat, az alsó szint borostyán fényt szór az alkonyba.

Odaérünk a fatornáchoz, kint az ajtóban két alak áll, a magasabbik, amelyik füzetet szorongat a kezében, kötényt visel, ő a szakács lehet, a másik talán a recepciós. Lehuppanunk a fal mellé állított padra, közben feléjük nyögünk egy „bonaszérát”. A kisebbik hozzánk lép, pergő nyelvvel hadarja az olasz szavakat felénk. Én a szürkeségbe fúrom tekintetemet, fürkészem, hogy Ági alakja mikor bukkan elő. Ezalatt a kis olasz Laci válláról rángatja a zsákot, és közben mondja a magáét. Szuszogva lép elénk Ági, és németül szóba elegyedik a két alkalmazottal, akik angolul válaszolnak neki. Elmúlt már nyolc óra, ha enni akarunk valamit, gyorsan mondjuk, mi legyen az, mert már bezárt a konyha. Dohányozni jöttek csak ki, látták, hogy három árny közelít a távolban a ház felé, ránk vártak. Belépünk az előtérbe, a kis ember pörgeti az instrukciókat: hová tegyük a bakancsainkat, felszereléseinket… Majd elkomorodik, és hangjában már részvéttel kérdi: - Esik, későre jár, nagyon elfáradtunk-e, honnan jövünk? - Bólogatva hallgatja válaszunkat: - Az Alimontából, de már két napja úton vagyunk, előző nap indultunk a Graffer menedékházból.

SENTIERO BENINI via ferrata: a Graffer háztól a Tuckett-hágóig - menetidő 3-4 óra

A Pietra Grande előtt elterülő karrmező: A széndioxidban dúsult víz repedéseket, sekély barázdákat, apró gerinceket old a mészkőbe, amelybe így növények is befészkelik magukat

Déli irányba fordulunk, a karrmezőkön át igyekszünk egyre feljebb. Elágazáshoz érkezünk, tábla jelzi, hogy jobbra nem biztosított, csak sziklamászóknak ajánlott úton lehet megkerülni a Cima del Grostét, és útközben fel lehet rajta kapaszkodni a majd` háromezer méteres csúcsra. Mi balról kerüljük meg a hagyományos Benini-úton a masszívumot, így ezen a keleti oldalon körbefutó útvonalon a délelőtti napsütés lágy melegét is élvezhetjük. A hegy tövéhez érve újabb tábla jelzi a biztosított út kezdetét.

Magunkra öltjük a via ferratákhoz szükséges, speciális szettet. Először a sisakot húzzuk a fejünkre, majd a hegymászó beülőbe bújunk, ehhez kötjük az Y alakú kantár szárát, az elágazó két végére karabinerek kerülnek. Szedelőzködünk, és indulunk, mert már egyre feljebb és közelebb emelkednek a körben fodrozódó felhőpamacsok.

Egy rövid szakasz drótsodronnyal van biztosítva, tovább széles párkányokon haladunk a szédítő mélység felett. Az első hágó, amelyhez érkezünk, a Zergék hágója, a Bocchette dei Camosci. A bocchette szó kis hágókat jelent, itt a Brentában a hegyes sziklacsúcsok és a monumentális, függőleges sziklafalak között számtalan ilyen hágón kell átkelnie annak, aki végigbarangolja a Bocchette útvonal mindhárom útját.

A hágóban szürke ködöt fúj ránk a szél. A széles párkányok után bukkanunk elő a ködből, amikor már drótkötél következik, amelynek mentén lépcsőzetesen araszolunk lefelé. Nyugati irányba fordulunk, egy széles völgybe, kétoldalt magas sziklafalak, tetejükön hófoltok, szemben szélesre tárulkozik a völgykatlan. Egy nagy kőbaba (Steinmann) mellé huppanunk le a napsütéstől szikrázó sziklákra, hogy kifújjuk magunkat. A kövekből rakott gúla közepébe beleszúrt útjelző tábla tövébe egy rozsdásodó csákányt támasztottak, emlékeztetőül az út építőire. Naptejjel kenjük arcunkat és szőlőzsírral szánkat, a kora délutáni ragyogó napsütés ilyen magasságban hamar megégeti az arcot. Indulunk. A Sella-csúcsot megkerülve még néhány párkányon kanyargunk, kisebb vaslétrákon lemászunk a Tuckett-hágóba, itt ér véget az első szakasza a Bocchette-útnak, és kezdődik a leghosszabb és a legkorábban, a két világháború között kiépített rész, a Bocchette Alte.

A jobb oldali mini-galéria képei megtekintéséhez klikkeljen bármelyikükre, majd a számítógép billentyűjének nyíl gombjaival lépegethet előre és vissza. Egyszerre több kis galéria-kép is kinyitható és az egérrel vonszolva tetszőleges pozícióban elrendezhető. Bezáráshoz vagy kitakaráskor az előtérbe hozáshoz kattintson a képre.

BOCCHETTE ALTE via ferrata: a Tuckett-hágótól az Alimonta házig - menetidő 6 óra

A Bocchetta Alte kőhullás-veszélyes hókuloárja, kettős kötélbiztosítással. (A hóolvadás következtében mindkét biztosítókötél elérhetetlennek és így használhatatlannak bizonyult.

A hágóban utolérünk egy kedélyes német csoportot, közéjük csapódva gyorsan kapaszkodunk a vaslétrára, hogy a szeles hágóból a Brenta-hegy szélvédett tövében keressünk menedéket a hidegen metsző szél elől. A sziklafal alján fogyasztjuk el az energiapótló csokikat, mogyorókat, aszalt gyümölcsöket. Mire az utolsó, felénk egy Grüss Gottot odabiccentő német alakja is gyorsan beleolvad felettünk a hegyoldalban ránk húzódó sűrű ködbe, mi is befejezzük a csemegézést, és nekiindulunk a lépcsőzetes, meredek sziklafalnak. A tejszerű masszában csak az orrunkig látunk: hosszú, fárasztó út következik így, lépcsőzetes szakaszok, időnként vaslétrák, majd egy párkányon araszolunk. A párkány végén sziklamászással fel lehet jutni a Brenta-csúcsra, de mi tovább megyünk a következő párkányon. A nagy ködben úgysem látnánk semmit.

Egy kuloárba kell lemásznunk, több létra is bizonytalanul mozog alattunk a falban. Keskeny, egyetlen lábfejnyi párkányon araszolunk egy hómező szélén, itt a biztonság kedvéért két magasságba is beszereltek biztosítást, de nincs velük szerencsénk. A felső egy kötélstand, már túl magasan van: annyi hó elolvadt, hogy már nem érjük fel, viszont az alulra kifeszített drót befagyott a vastag hóréteg alá. Elbizonytalanodunk, nem tudunk akasztani, aztán nagy levegőt véve, lélegzetvisszafojtva átóvatoskodunk a keskeny hóperemen, alattunk szédítő, több száz méteres mélység. A túloldalon gyorsan akasztunk, és nemsokára kiérünk a párkány végére, ahol már elillan a köd, és elénk tárul a csodálatos sziklavilág.

A kis lépések taktikája: Lemászás a bizonytalanul mozgó létrákon

Gyönyörű, látványos részen, biztosítás nélküli keskeny gerincen haladunk, alattunk kétoldalt nagy mélység, körben sziklatornyok törnek az égbe. Le kell mászni egy hasadékba, Ági inkább leveszi a zsákot, nehogy a mászásnál egyensúlyát veszítve leszédüljön a mélybe. Segítek neki, majd gyorsan kimászom én is a kitörést, aminek a tetején már ott fityeg a drót vége. Gyorsan csattognak a karabinerek a kezeinkben, megkerülünk egy tornyot, és már ott is vagyunk a lapos csúcsú Spallone d. Massodi oldalában. Itt érjük be a német csapatot, lassan haladnak felfelé a csúcshoz vezető Amici nevű harminc méteres vaslétrán. Ahogy kapaszkodunk rajta, a közepe táján, úgy ötemeletnyi magasságban nekem is kezd zsibbadni a karom, a vas hidegétől merevedik a kezem is, hiába van rajtam kerékpáros kesztyű, amit a kifeslő dróthuzalok okozta sérülések megelőzésére húztam fel, a hideg ellen nem óv. Átsétálunk a tetőn a túloldalra, ahol először lépcsőzetes szakaszok következnek. A német csoport nagyon lassan halad lefelé, sorban állunk, várakozunk minden lemászásnál. Nézem az órámat, számolom, mennyi út áll még előttünk, majd egy alkalmasnak látszó szakasznál odakiáltok a csoport vezetőjének, hogy engedjenek előre minket. Gyorsan átszerelünk rajtuk, és már ereszkedünk is lefelé a létrákon. A függőleges sziklafalon egyre több a létra és mind hosszabbak, az ujjperceim meg egyre jobban fájnak a karabinerektől.

A völgy alattunk több száz méterre van, odáig még vagy tucatnyi létra lehet beszerelve. Kisebb teraszra ereszkedünk, ahol két irányba haladhatunk tovább. Az egyik átvisz szembe, és a Molveno mellékcsúcsára kell több létra megmászásával felmenni, majd lemászni róla a túloldalon a menedékházhoz. Mi a másik irányba indulunk, nincs már kedvünk felmászni azokon a létrákon, inkább az Oliva Detassi ferratán ereszkedünk a völgykatlanba. Néhány létra itt is legalább harminc méteres, de lefelé nem okoznak gondot, csak kezdenek unalmassá válni. A gleccservölgybe leérve megkerülünk egy sziklafalat, majd megmászva a dombtetőt a hegykoszorúval övezte gleccservölgyben, megpillantjuk a majd` 2600 méter magasságban álló Alimonta menedékházat. Lepakolunk az előtérbe, és gyorsan még körbepillantunk: megcsodáljuk a kora esti naplementétől pirosasra festett dolomitsziklákat, még mielőtt magukra húzzák az éj sötétjét.

BOCCHETTE CENTRALE via ferrata: az Alimonta háztól a Pedrotti házig – menetidő 3-4 óra

A Figari-út elején. A szédítő mélységek fölött ívelő párkányokat helyenként kiszélesítették, de ilyenkor is elkel a drótköteles biztosítás

Nehezen emeljük a lábainkat, ahogy nekiindulunk a friss reggeli napkeltében az Alimonta rifuggiótól a Sfulmini-gleccser völgyében felfelé a kőmurénán. A szikla tövében haladunk a gleccser oldalához, időnként bokáig süppedünk az apró kavicsos törmelékben, meg-megcsúszva lassan araszolunk. A gleccseren először nem okoz gondot egy kisebb lapos szakasz a jégfelszínen, óvatosan egy-egy nagyobb jégbefagyott szikladarabra próbálunk lépdelni. Ráfordulunk a meredekebb szakaszra, előttünk egy idősebb túrázó kötélbiztosítással próbálja áthúzni a négykézláb mászó társát. Ránézek Ágira, látom, hogy elkomorodik a tekintete, így előhúzom a zsákomból a hágóvasakat. Gyorsan bakancsainkra fűzzük, közben Laci átóvatoskodott a jég túlfelére, és onnan fotózza, ahogy átgázolunk a jégen, a vasak karmai jégszikrákat szórva csattognak lábainkon. Átérve gyorsan lefejtjük magunkról a szerkezeteket, és a felszökellés aljához kaptatunk. Elmajszolunk néhány szendvicset, gyorsan belebújunk a szettekbe, és a létrákon felmászunk a szabályos sziklapárkányhoz, ahol a Figari-út kezdődik.

A Figari-út lenyűgöző látványa: a Brenta Alta és a Dolomitok legszebb tornya, a Campanile Basso

Ez a leglátogatottabb via ferrata út a Dolomitokban, és talán a legszebb is. A déli oldalra érve, alattunk felhőpaplanok tekergőznek a sziklatornyocskák között, egyre feljebb és feljebb. Előttünk a csodálatos Campanile Basso kecsesen tornyosul a magasba, a legszebb torony a Dolomitokban, mellette a Brenta Alta szikrázik a verőfényben. A hegy oldalába vájt keskeny párkányon helyenként görnyedve tudunk csak haladni. Szürke ködben ereszkedünk lefelé egy árnyékos kuloáron, néhány párkány után létrákon érünk le a Brenta-hágóba. Itt ér véget a Bocchette útvonal, de mi még tovább folytatjuk a túrát. A túloldalon két hegy közé ékelve, sziklaszirtre építették a Pedrotti házat. Leérve a házhoz nyugat felől, amerre utunk tovább folytatódik, egyre sötétebb felhők kezdenek gomolyogni a hegyek felől. A házban gyorsan elkortyolt méregerős eszpresszó zamatával szánkban indulunk a kétnapos barangolásunk utolsó szakaszára, a Brentari ferratára.

LIVIO BRENTARI via ferrata: a Pedrotti háztól a Tizenkét Apostol (Dodici Apostoli) házig - menetidő 4-5 óra

A Cima Tosa (3159 m) a Campanile Alto hágóból nézve

A Pedrotti háztól indulva, megkerüljük a Brenta-hágót, átgázolunk egy törmelékes völgyön, aminek a szemközti oldalára meredeken húzódik fel az ösvény. A tejéről visszapillantva még látszik a Campanile Basso fenséges tornya – mint egy felkiáltójel mered a komorrá váló felhők közé. A kora délutáni időhöz képest szürkületi sötétségbe borul az ég, és sűrű permetet szór ránk a hűvös szél. Pár órája még ragyogott a nap felettünk, de itt, a magas hegyeken gyorsan változik a szeszélyes időjárás. A Brentában különösen szélsőségessé tud válni, kiszámíthatatlanul csaphat le a vihar, a hőmérséklet még nyáron is képes hírtelen akár -10 fokig is lehűlni. Ezért sem lehet az útnak könnyedén csak úgy, felkészületlenül nekivágni.

Mire az esővédőbe bújunk, már alig látni a sűrű ködben. Átgázolva egy hómezőn elérjük a Cima Tosa nyergét. A törmelékes hegyoldalban kínkeservesen megy a felmászás, szinte csak négykézláb tudunk haladni. Felérve egy fennsíkon Steimannok mutatják az utat. Egy szakadék felett bizonytalanul imbolygó függőhídon átkelve párkányokon körbekerüljük a hegyet, és létrákon ereszkedünk a katlanba. Egyik pillanatról a másikra kitisztul felettünk az ég, hirtelen előtör felettünk a felhőkből a kihegyezett sziklacsúcsok sorfala. Az utolsó létrasor visszahajlik a falon, minden erőnkre szükség van a kapaszkodáshoz. Az aljára érve látjuk meg, hogy a gleccser és a fal között mély árok van, rajta egy pallót dobtak keresztbe, mely az esőtől síkossá vált. Nagy lendülettel átugrunk a gleccser szélére, inkább ezt a kockázatos mutatványt választjuk, mint a megcsúszást a pallón.

A szemközti hágóhoz a havas, törmelékes gleccseren könnyedén átvágunk. Itt újabb erőpróba következik. A sziklára egy lelógó kötéldarab segítségével lehet felhúzódzkodni, ami egy laza kötélhídhoz csatlakozik, majd egy magas fellépés után következik a drót, amihez társbiztosítással felnyomkodjuk egymást. Néhány meredek falszakaszt nem biztosítottak, de ez már nem zavar minket, szinte már nem is érzékeljük az alattunk tátongó mélységet.

A hágó teteje keskeny perem, süvítő szélben törjük a keménnyé dermedt csokinkat, boldog mosollyal falatozzuk - látjuk már az út végét, a hegyek között, a távolból elősejlő Dodici Apostoli menedékházat. Addig már csak egy gleccservölgyet és egy kisebb hágót kell megmásznunk. Gyorsan haladunk lefelé a meredek oldalba beszerelt drótok mentén. A gleccserhez a kőmurénán szinte már síelünk. Próbálunk sietni, közeleg az alkonyat, nem szeretnénk, ha ránk sötétedne az ég. A túloldalt kémleljük, de nem látjuk, hogy melyik oldalán kell megközelíteni a hágó alját. A gleccser közepében útjelző táblát pillantok meg. Elóvatoskodok a kásás jégfelszínen odáig, de a tábla más utat jelez, mint ami nekünk kellene. Kémlelem a sziklákat, hátha megpillantok egy festett piros foltot valamelyik oldalon. Aztán örömmel fedezek fel a falon balkéz felé egy jelzést. Hátrakiálltok Áginak és Lacinak, hogy merre jöjjenek tovább. A sziklákkal teleszórt jégfelszínen lassan, óvatosan haladunk, de így is időt nyertünk, mintha nekiálltunk volna felszerelni a hágóvasakat. Biztonsággal átérünk a szikla aljához, amire könnyebb sziklamászással felkaptatunk. A tetején már végig látjuk a menedékházig S betűként kanyargó utat. A keskeny csapás, amelyen haladunk, a meredek, törmelékes hegyoldalban vezet, alattunk az Agola-gleccser kúszik be a völgybe, felhasadt türkizkék oldala halványan dereng az esti szürkületben. A hűvös szél esőpermetet szór arcunkba...

Másnap reggel ragyogó nap köszönt ránk, híre sincs az éjszaka tomboló viharnak. A Tizenkét Apostol menedékház fölé tornyosuló sziklába vájtak egy kápolnát, még felszaladunk oda indulás előtt, hogy tisztelegjünk a hegyekben életüket vesztett hegymászók előtt. Egy közös búcsúfotó a gigantikus hegyek alkotta fennsík közepén, a ház előtt, és leindulunk vissza, a szelídebb, erdőkkel övezett négyórás gyalogútra Madonna di Campiglio felé, ahol három napja leparkoltunk az autónkkal. Az Agola-völgyben a tó mellett haladva utoljára még előbukkannak a hegyormok, majd lassan felhőtakaróba burkolózva végleg eltűnnek a szemünk elől.

A cikk valamennyi fotóját készítette a szerző, Nagy László (Ferihegyi Benke Rezső Természetjáró Szakosztály).

• A téli olimpia házigazdája - VANCOUVER
• A 2010-es téli olimpia helyszínei
• Az agancs

Nagy László a Pezsin

• Tihanyi túra

Hozzászólások (3)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése