Pesti Zsibongó

Steve

A platina-ősz sörényű „Steve” az EDDA szólógitárosaként gyakran áll a kör közepén. Pataky Attila mellett is lenyűgöző frontember, showman tud lenni, mellesleg virtuóz zenész, aki bűvkörébe vonja a rajongókat. Ugyanakkor maga is rajongó, nem tagadta meg, sőt a mai napig játssza és hallgatja gyermek- és ifjúkori ideáljainak zenéjét. Saját zenekarában őszinte örömmel vonja be a közönséget a rockzene és a jazz fúziójából született, hihetetlenül gazdag és színes zenei világba.

Az az egyetlen bajom a rockgitárosokkal, hogy borzasztó nárcisztikusak. Legfőbb vágyuk, hogy a közönség leimádja őket a színpadról, ezért mindenütt könyörtelen hangerővel döngetik az erősítőt, hogy aztán a garantált extázis tetőfokán kölcsönösen térdre rogyhassanak egymás előtt. Többévtizedes tapasztalataim szerint az aktusnak általában a zenei hangzás és a hallószerveink látják a kárát.

Ennek ellenére egy hideg októberi este mégis csak elindultam az Alapi Band koncertjére. Bár nyilvánvaló, hogy ilyen sok hang, ilyen erővel nehezen fér be egy ekkora helyiségbe, de mikor az ember leszáll villamosról a Téglagyári Megállónál, nem mindegy, hogy egy olyan gitárossal fog itt találkozni, aki egyszerre idézi fel Alan Holdsworthot és Al Di Meolát.

Alapi István méltán az egyik legnagyobb név a hazai rockzenészek között. Miután huszonegy éves korában feltűnt az 1983-as Ki mit tud?-on (ahol Front nevű zenekarával dobogós is lett), majd a Moho Sapiens zenekarral megnyerte az 1986-os Csillag születik tehetségkutató versenyt, a salgótarjáni fiatalemberre már felfigyelt a zenész szakma, de legfőképpen is az egyik zsűritag: Pataky Attila. Így lett Steve az EDDA szólógitárosa, és – két év önkéntes tengerentúli megszakítással – azóta is az. A rock fenegyerekei időközben a rock nagy öregjeivé lettek, de kétségtelen, hogy ma is minden korosztályt megmozgatnak.

Koncert előtti beszélgetés zenéről, technikáról

- Hogyan lettél gitáros? – szegezem neki a kérdést, és Steve tündöklő kék szeme máris felragyog.

- Zongorázni szerettem volna, meg dobolni, de arra nem volt pénzünk, mert drágák voltak ezek a hangszerek akkoriban. Aztán a nagyszüleimtől kaptam tízéves koromban karácsonyra egy gitárt, és gyakorlatilag onnantól kezdve nem tettem le soha többé.

Kiktől tanultál?

- Többnyire nem is gitárosoktól, hanem más hangszeresektől. A dolognak az a része érdekelt igazán, ami független a hangszerektől, tehát a zene lényege. Mindenkitől megpróbáltam tanulni, akivel csak együtt játszottam, és ezek elég sokan voltak. És mivel nagyon sokféle zene érdekelt, ezért sokféle zenét volt alkalmam játszani már egészen fiatal korom óta, mivel elég gyorsan memorizáltam a műsorokat.

Kik hatottak rád a legjobban?

- A legnagyobb hatások akkor érik az embert, amikor a tinédzserkorának az elejét éli, mert akkor kezd már tudatosan figyelni. Én nagy Led Zeppelin rajongó voltam, ha a rock-vonalat nézzük, aztán Deep Purple, Black Sabbath, később Van Halen, Manfred Mann. 15 éves koromban ismerkedtem meg a jazzel meg a fúziós műfajokkal, amelyek a jazz, a rock és egyéb műfajok keveredéséből jöttek létre a 60-as évek végén, a 70-es évek elején. És ennek a legjelentősebb akkori képviselői borzalmasan nagy hatással voltak rám: John McLaughlin és a Mahavishnu Orchestra, Chick Corea legelső fomációja, a Return to Forever, ahol Al Di Meola gitározott nagyon fiatalon, aztán a Weather Report. Nagyon sokat hallgattam az európai progresszív zenekarokat, a lengyeleket, az SBB-t, a Collegium Musicumot. Nagyon szerettem az indiai zenét. Ravi Shankar még fiatal ember volt, és nagyon aktív, őt rengeteget hallgattuk, meg a McLaughlin indiai fúzióját. Nagyon szerettem a YES-t. Nem tudtam eldönteni, hogy a Rick Wakeman billentyűjátékát szerettem-e jobban, vagy a Patrick Morazt. Nagyon tetszett Moraznak a saját produkciója, a Refugee. És a YES-nek a későbbi, kicsit populárisabb időszakában szerettem Trevor Rabint mint producert és mint zenészt. Szerintem neki köszönhető, hogy a Yes töretlenül tovább tudott működni, amikor sok más progresszív zenekar megszűnt, mert nem tudtak a változó időkkel lépést tartani – ami nem az ő hibájuk, a kornak a hibája volt, hogy elfordult a világ ettől a zenétől. Az Emerson Lake & Palmer is feloszlott, ami nagyon nagy kedvencem volt.

És ma miket hallgatsz?

- Ugyanezeket. Ez érdekes. Az a meglátásom, hogy rengeteg nagyon tehetséges fiatal zenész van ma is. Sőt egyre fiatalabbak kerülnek ki, tizenévesek, akik irgalmatlanul jól játszanak a hangszereiken. Az egész világra jellemző, hogy technikailag borzasztóan jól játszó zenekarok kerülnek elő. Rengeteg ilyen CD-t kapok, kapcsolatban vagyok zenészekkel a világ minden részéből. De nagyon kevés olyan produkció akad, aminek a belső tartalma is megvan, úgy, mint abban a korban, amiről beszéltünk. A dolog elbillent a technikai megvalósítás irányába, és valahol a zene lelkisége meg az eszmeisége veszett el. Szinte az eszköz vált céllá, ami elég nagy baj.

A King Crimsonhoz hogy viszonyulsz?

- Nagyon szeretem. Most volt itt az Adrian Belew, kár, hogy nem tudtam róla. Ma mondta valaki, hogy tegnapelőtt játszott.

Megoszlanak róla vélemények. Vannak, akik szerint nyűvi a gitárt.

- Ugyan már! Borzasztó jókat csinál. Azért oszlanak meg a vélemények, mert a gitározást technikai oldalról többféleképpen lehet megközelíteni. És sokféleképpen lehet használni a hangszert is. Ha valaki csak az egyik fajta kifejezésformát szereti, annak a másik idegen. Én annyiféle gitárost és homlokegyenest másképp játszó embert szeretek, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim.

Amit te szeretsz hallgatni, azt játszod?

- Azt játszom. Igen. Ezenkívül lemezen olyan kétszázon játszottam eddig életemben, ami magyar viszonylatban elég komolynak tűnik. Ebben minden van. Zenekarban meg volt, amikor párhuzamosan négy-öt formációban játszottam. Sokáig zenéltem a Muck Ferivel a Besenyő Blues Bandben, vagy mikor Keresztes Ildi rászánta magát, hogy élőben koncertezik, akkor elég hosszú ideig játszottam vele is. Ezek homlokegyenest eltérő dolgok, de nagyon szórakoztatóak, és az egyiket frissíti fel az, hogy épp a másikat játszom. Így nem unom meg soha egyiket sem.

Világszínvonal a külső Üllői úton

Bűvkör a Téglában

Biztosra veszem, hogy Alapi István most már addig fog szólózni az Eddában, amíg csak Pataky Attila bírja szusszal. Ez egy – mondhatni – nyugdíjas állás. Mellette nyugodtan hódolhat egyéb zenei vonzalmainak is. Ilyen például a közismert zenészekből alakult Whitesnake Tribute Band, vagy a Toto zenekar legendás dobosának emlékére alakult Jeff Porcaro Emlékzenekar. És természetesen saját formációja, az Alapi István Band.

Itt aztán szinte mindent megmutat, amit a hat húrból ki lehet hozni. A nagy örökzöldek és a saját szerzemények előadásában három fiatal, de máris nagyon profi zenésztársa kíséri: Baranyi Gergely basszusgitározik, Nagy Zsolt „Liszt” billentyűzik és Földes Ádám dobol. Alapvetően instrumentális, fúziós dalokat játszanak. Bár néha Steve-t magával ragadja a hév és dalra fakad, amit parádés gitárjátékára való tekintettel elnézően megbocsátunk neki.

A koncert felülmúlja elvárásaimat. Magával ragadó, lehengerlő műsor, pontos összjáték a zenészek között, virtuóz gitár- és billentyűs játék. Profizmus, világszínvonal. Mellé Steve közvetlen kapcsolata a közönséggel. Az őrületes hangerő ellenére – és nem amiatt – létrejön a bűvkör, amelyből nehéz kivonni magadat.

Támogatom a Pezsit...»

• In memoriam - Tunyogi Péter
• Király a Megállóban
• Boros Csaba interjú - Republic
• Pezsi-film: Republic
• Pezsi-film: Ochoa a Sportkastélyban
• "Mindig honvágyam van" - Beszélgetés Eliades Ochoával
• Demjén 2009 - interjú

Hozzászólások (2)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése