Mazsolka |
Írta: Szádeczky-Kardoss Géza | |
A Ferihegyi Benke Rezső Természetjáró szakosztály hagyományos „Mazsolka”-túrájának története van. A cikk írója, Szádeczky-Kardoss Géza egy 1973-as börzsönyi kirándulást mesél el nekünk, amelynek az emlékére minden év januárjában megszervezi barátaival ezt az erőt próbáló, mégis gyönyörű túrát. Sietős lépteink alatt ropogott a hó, amikor Kismaroson átszálltunk a keskenynyomtávú vonatra. A vaskorlátok között vörösen izzó kályha barátságos meleget varázsolt a szűk kocsiba. Kicsit oldalt állva hallgattam a társaság vidám tereferéjét, együtt nevetve velük a csattanókon. A zúzmarás ablakokon át alig láttunk valamit a kinti fagyos világból a hajnali szürkületben. Királyrét előtt néhányan félrehúzódva összepusmogtak. Az utolsók még szinte le sem szálltak, amikor az eleje, mint akit puskából lőttek volna ki, nekiiramodott. Csak úgy porzott bakancsaink nyomán a bokáig érő friss hó. A 8-10 fokos hidegben fehér zászlóként lobogott utánunk kilehelt lélegzetünk. A magasban halvány felhőket fodrozott a szél, néhány pillanatra a napocska is előbújt, hogy azután újabb felhőfátyol mögé rejtőzzön. Nem futottunk, de az élen haladók igen kemény tempót diktáltak. Előbb a sálak, kesztyűk kerültek le, majd magunk mögött hagyva a gyümölcsöst, a vastag téli anorákokat is levettük. Még csak nem is lassítottunk, a zsákot előrevéve gyömöszöltem be a ruhadarabot, aztán sietős léptekkel zárkóztunk fel. Hamar átláttam, mire megy ki a játék: konkoly került a búzába! Idegen voltam a csapatban. Úgy gondolták, meghúzzák az elején egy kicsit, aztán majd csak elmaradok valahol. No hiszen, ti is jóval kezdtetek – gondoltam magamban –, mert ha itt valaki ma lemarad, az aligha én leszek! Sem előtte, sem azóta nem voltam olyan formában, mint akkor. Az előző 2-3 évben nyaranta több hetes, sátras magashegyi túrákon jártam a Déli-Kárpátokban, az Osztrák-Alpokban, Bulgária hegyeiben. Tavasszal és ősszel sziklát másztam, kerékpároztam, eveztem. Szinte nem volt olyan hétvége, hogy ne mentem volna valahová. Az iram egy pillanatra sem csökkent, ha az élen haladó kicsit lelassult, a nyomában igyekvők előzve még kegyetlenebb ütemet diktáltak, majd a lehajló ágakról a havat a mögöttük menők nyakába rázva, jót nevetve serkentették őket gyorsabb tempóra. Nekem még istenes volt, mert a zsákban elfért a levetett holmi. Mások a derekukra kötötték, vagy az oldalzsákjukon lifegett. Amikor a nyiladékról balra térve a Taxi-kőbányák feletti úton kapaszkodtunk, már feltűrt ingujjban voltam. Ott már nem beszélgettek, csak lógó nyelvvel loholtak. A kilehelt pára szemöldökükre, bajuszukra fagyott.
Barlangászok között Azt kérdezed, hogyan kerültem ebbe a bandába? 1972 decemberében a Budapesti Természetbarát Szövetség Barlang Bizottsága nyílt túrát szervezett a Hárs-hegy oldalában lévő Báthory-barlangba. A jelentkezőket 5-6 fős csoportokba osztva fiatal barlangászok vezették körbe a járatokban. Sokan voltunk. A csoportok gyakran keresztezték egymás útvonalát, és a szűkületeknél néha 20-30 percet is várni kellett, míg mindenki átpréselte magát. Az omladékra ülve a pislákoló karbamid lámpák fényében beszélgettem a lányokkal. Ott ismerkedtem meg a húszéves, ábrándos kék szemű, vállig érő szőkésbarna hajú Mazsolával. Két éve végzett a geológiai technikumban. Most karsztvizekkel foglalkozik. Mesélt nekem a jósvafői kutatóházról, a Vas Imre barlangról, a Nagyoldali-zsomboly feltárására szervezett nyári táborokról, meg a kolozsvári barlangászokkal közösen szervezett csavargásaikról a Bihar–hegységben. Ilyen helyekre én is szívesen elmentem volna, csak eddig nem volt kivel. Mi tagadás, a lány is tetszett, bár a sötétben nem sokat láttam belőle. Csak hazafelé, a metró mozgólépcsőjén tudtuk egymást jobban megnézni. Haza szerettem volna kísérni, de az Örs vezér téren elbúcsúzott. Megbeszéltük, hogy majd a csoport klubnapján találkozunk. A Pálos-rend Gellért-hegyi sziklakápolnáját az ötvenes évek közepén feldúlták. A szerzeteseket börtönbe csukták. A padokat, szobrokat összetörték, majd a kápolnát két méter vastag vasbeton fallal zárták el a külvilágtól. A zárda épületét a Balettintézet kapta meg. Az aragonit és kalcit kristályok borította termekbe idővel a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet laboratóriumai költöztek. Csütörtökönként fiatalok vidám kacagásától volt hangos a hajdani kápolna. A VITUKI barlangász csoportja tartotta itt heti összejöveteleit. Már zsongott a betonozott aljú barlangterem. Korombeli fiatal fiúk és lányok beszélgettek körülöttem. Megnéztek, de nem sokat törődtek velem. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert csak pár embert ismertem látásból. Hallgattam, mit beszélnek, néztem a falakra rakódott kristályokat, s a hajdani kápolna még fellelhető töredékeit. A lányok között hamar megtaláltam Mazsolát, vagy ahogy én neveztem, Mazsolkát. Itt majd’ mindenkinek volt valami ragadványneve. Amikor ő a csoporthoz került, valamire azt találta mondani: „Én ehhez még mazsola vagyok”. Rajta is maradt. A Dögkeselyű állítólag a nagyoldali táborban még a romlott konzervet is megette. Egy csinos, barna lánynak pedig valaki azt találta mondani a Pálvölgyi-barlang tyúklétráján, hogy „a tengernagy valagadtól semmit sem látok előre”. Azóta mindenki csak Tengernagynak szólítja, és ő büszkén viseli a névnapjára kapott matrózsapkát. De ott van a 153 centijével Tóbiás, az óriás, és Sehova Évi, akit sehová nem engednek el egyedül, mert egyszer majdnem elveszett a solymári Ördöglyukban. Aztán meg a Fajankó (Adamkó Péter), a Gádoros és a Hlavács. A Brunci, a Kékedi és a Mokka. Aznap osztották ki a hatvanas évek táncdalaira írott barlangász nóták szöveggyűjteményét, melyben a következők olvashatók: Kiadja: Fegyenc, Fejszeretesz, Kis Vegyész, Korlátolt Személyiségű Társaság De száz forintért nekem is adtak egy példányt belőle. (Pár éve valaki feltette az internetre. Megtalálható: Daloskönyv, Barlangász dalok címszónál) Láttam rajtuk, hogy valami nagyon nem tetszik nekik. Végül elém állt a Kis Vegyész és nekem szegezte a kérdést: - Téged ki hívott ide? - Senki – vallottam be őszintén -, de ha nem zavartok el, szívesen járnék veletek barlangokba. Talán valami besúgónak néztek? Nem tudom. Hümmögtek valamit, de nem foglalkoztak velem tovább. Aztán megegyeztek, hogy ünnepek után, január első szombatján a Nyugatiból az 5.23-as vonattal a Börzsönybe mennek, a sok barlang után egy kis téli túrára.
55 perc A Magas-Tax előtti emelkedőn széjjelszakadozott a társaság. A többiekkel nem törődve lassabb, egyenletes tempót vettem fel, szinte pihentem menet közben. Aztán amikor lankásabbá vált a terep, újra begyorsítva sorra előztem le az élen haladókat. A Taxi-ház fenyőkkel övezett tisztására már Mazsolkával és Bruncival hármasban érkeztem. Andris fotózás ürügyén kicsit lemaradt. Gyönyörű volt a zúzmarás fákkal övezett napsütötte havas mező. Úgy éreztem, most jött el az én időm. Sokszor megjártam már ezt az utat. Tudtam, hol gyorsíthatok, hol kell visszavennem a sebességből, hogy megállás nélkül bírjam a csúcsig. A simább részeken több száz méteres előnyre szert téve szinte repültünk. Az utolsó kaptatón megint nyugodtabb tempóra kapcsoltam. Kimért léptekkel törtem a szűz havat. A lány mindenütt a nyomomban maradt. Kipirult arccal, nevető szemekkel követte a fiúját. Akik itt próbálták csökkenteni előnyünket, pórul jártak. Néhány száz méter után kifulladva, lihegve nézték távolodó alakunkat. A ház előtti tisztáson íves ágain vérpiros bogyóit kínálta a hecsedli, az öreg bükk koronájában harkály kopácsolt, de ki törődik most ezekkel. Szívünk a torkunkban kalapál, míg topogva verjük le a bakancsunkra ragadt fagyos havat. 55 perc alatt értünk fel a kisvasúttól a Nagyhideghegyi turistaház ajtajáig. Harminchat éve van már ennek. Azóta alig volt év, hogy ne jártam volna meg ezt az utat. Mindössze kétszer sikerült egy órán belül felérnem. Ma már bizony a száz perc is jó időnek számít. Dicséretére legyen mondva a csapatnak, hogy tíz percen belül az utolsók is megérkeztek, de akkor már ott gőzölgött az asztalon a 16 csésze forró tea. Épp csak egyet szusszantunk, megittuk a teát és indultunk tovább, mert rövid a téli nap, s az útnak még a harmadában sem voltunk.
A Csóványos Innentől már mind együtt haladtunk. Kíváncsian érdeklődtek, mivel foglalkozom, merre jártam eddig. Gádoros Miki közel-keleti útjairól mesélt. Kérdő Péter (a Keselyű) és a Fegyenc a Csodavárról és a Szelek-barlangjáról beszélt. Én a téli Balatonról és az elmúlt nyár gleccser-túráiról számoltam be. Észre sem vettük, s a Szabóköveket elhagyva már a Csóványos oldalában kapaszkodtunk felfelé. Akkor még egyszerű fa háromszögelési pont állott a csúcson, és a fák is alacsonyabbak voltak. A környező gerincek mint apró, elnyúló szigetek emelkedtek ki az alant elterülő fehér felhőtengerből. Apám emlékére csúcs-csokit bontottam, más valaki nápolyit kínált körbe. A jelzés innentől megritkult. Tanácstalanul nézelődtek, keresgélték a régi megkopott piros sávokat. Én eddig sem sokat törődtem ezzel. Most egy kevéssé járt, keskeny ösvényre tértem a Rudas-erdőben. Ők kérdőn néztek rám, már tudták, hogy a barlangokban nem vehetem fel velük a versenyt, de a Börzsönyben én vagyok otthon. Arrább meredeken ereszkedni kezdtünk a Nagy-Mána szép, kitett gerincére. A szél a havat lefújta, a víz a földet lemosta. A konglomerátumos kőzet vékony talajában csak sziklavirágok és csenevész bokrok tengődtek, szép kilátást engedve a környező gerincekre. Itt már nem siettünk. Ráérősen nézelődve eszegettük a dércsípte kökény bogyóit. A Rózsa- és Rakottyás-patak összefolyása után jót ittunk a Bársony István Tűzköves forrásából, majd a hajdani erdei vasút talpfáit követve Királyházára érve a turistaházban újabb teákat és forralt bort rendelve megebédeltünk.
Drégely váránál Egy óra is elmúlt, mire tovább indultunk. Teli gyomorral bizony nem esett jól az újabb kaptató. A bágyadt téli naptól vizes, tapadóssá váló hó is lassította a haladásunkat. A gerincen bevártuk egymást, majd a Lopona-bércen leereszkedtünk az Oszlopó-forráshoz. A völgy alja már árnyékban volt. A régi, kátyús fahordó úton Mikiék begyorsítottak, mert a drégelyi romokhoz még világosban akartunk elérni. Az északnyugati falak még majdnem teljes magasságukban állnak. Itt helyezték el a vár védőinek vörös márvány emléktábláját. (Az utóbbi években a régészek állagmegóvási munkákat végeznek a falakon, ezért óvatosan közlekedjünk, ne zavarjuk munkájukat.) Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, Arany János Már alkonyodott, amikor a fiatalos erdőn át elindultunk a vasútállomáshoz. Három évre rá Mazsolkával összeházasodtunk. Gyermekeink születtek. Aztán tíz év múlva elhagyott valakiért. Sok szép álmom elvitte akkor, de a szeme ragyogását és a januári Börzsöny emlékét már senki sem veheti el tőlem... Cikkajánló
Szádeczky-Kardoss Géza a Pezsin
E-mailben elküldöm
Olvasta: 8393 Hozzászólások (1)
Szólj hozzá Te is!
|
< Előző cikk | Következő cikk > |
---|
Blogger kameránk szemüvegén keresztül >>
Egy már nyitott kártya mellett, a balra és jobbra mutató billentyű-nyilakkal közvetlenül is lépegethetsz a filmek között, illetve egyszerre több filmkártyát is kinyithatsz, azokat tologatva elrendezheted. A lejátszás kezeléséhez vidd az egeret a film fölé...
Mozi-cikkek filmjeinkről...
Télvégi saláták |
Aranykönyves Júlia |
A nagypénteki hal |
Illemhely-TUDOMÁNY |
Az Állami lakótelep |
Búcsú Laci bácsitól |
Szolnokon is "Kész a leltár" |
Az Állami lakótelep |
Ajánlott böngészőnk
Kattints a képre!
A leggyorsabb és
legbiztonságosabb böngésző.
Magyarul beszél és ingyenes.
Ráadásul mindent látni fogsz...
Töltsd le és installáld
pillanatok alatt!
Pezsi blogger kamera >>
Pezsi Tipp!
Egy már nyitott kártya mellett, a balra és jobbra mutató billentyű-nyilakkal közvetlenül is lépegethetsz a filmek között, illetve egyszerre több filmkártyát is kinyithatsz, azokat tologatva elrendezheted. A lejátszás kezeléséhez vidd az egeret a film fölé...