Pesti Zsibongó

A díva

Kész díva, uralja a színpadot, árad belőle a szépség. És ahogy Soma is mondta öt évvel ezelőtt - az ember alig várja a pillanatot, hogy kinyissa a száját, és az a fénylő hang kjöjjön belőle. Pedig a 19 éves lány akkor még csak az első Megasztár-vetélkedő egyik ígérete volt. De a közönség csalhatatlanul felismerte benne az óriási tehetséget, és Tóth Veronika lett „az év hangja”. Azóta megjelent három lemeze, és a képernyőn is feltűnik néha. A hangja ugyanúgy, vagy még fényesebben csillog, de közben letisztult, tele van érzelemmel. Vajon öt év után visszatekintve mit jelentett számára a Megasztár. És mi történt vele azóta? Egyáltalán - mire elég a tehetség ma Magyarországon?

Nekem az a kiugrási pont volt, a lehetőség, amellyel élnem kellett. És az egészet úgy kellett végigélnem, hogy mindent a helyén kezeljek, hogy teljesítsek. Ez nem mindenkinek sikerült, nekem igen. Nagyon jó emberek vettek körül, persze voltak olyanok is, akik nem voltak olyan jó emberek, ezek lemorzsolódtak. Ez is hozzátartozik a tapasztalatokhoz. Mindenféle éri az embert egy ilyen időszakban.

A Megasztár olyan volt, mint egy mesterkurzus, amiben rengeteget tanultunk, fejlődtünk. És a hirtelen jött népszerűség kezelését is meg kellett tanulni. A sikert is ugyanolyan nehéz kezelni, mint a kudarcot. Itt voltak sikerek és kudarcok is, és tényleg nagyon nagy dózisban kaptunk hideget-meleget. Ráadásul a szakmát is megosztotta a Megasztár. De nagyon sokan szerettek minket. A gyerekek nem mentek szórakozni szombaton, mert nézték a műsort. Az emberek régóta vágytak már rá, hogy valamilyen hiteles dolgot kapjanak a tévéből. Minket nem „csináltak meg”, nem voltunk mesterkélten megformázva. Mi a hétköznapi emberek közül érkeztünk, természetes arccal, természetes testtel. Ezt szerette és jól fogadta a közönség.

Hát nem egyszerű. Az igazi nagy dolog a verseny után kezdődött. Megtartani a hitelességet, hogy úgy kössél kompromisszumokat, hogy közben neked is jusson, és ne kelljen úgy érezned esténként, hogy eladtad a lelked.

Tényleg jó kedélyű lány. Nem csoda, hogy a mosolyát megörökítették a Hírességek Mosoly Falán

Ma is minden nap egy megpróbáltatás. Úgy vagyunk, mint a taxisok – vagy rá tudsz kattintatni a címekre, vagy elveszik előled. Tehát adottak a lehetőségek, de mindig nagyon résen kell lenni, hogy az embernek legyen munkája, hogy abból tudjon megélni, amit szeret, amit annak idején célul tűzött maga elé. Ugyanakkor akik énekléssel foglalkoznak, azok picit érzékenyebbek is. Nehéz nekünk üzleti aggyal gondolkodni, illetve az üzletembereket kezelni. Mi szeretnénk elmerülni az álomvilágunkban, és kiénekelni magunkból azt, amit ott felfedeztünk, és baromira nem szeretnénk a szakmának ezzel a részével foglalkozni. De Magyarországon nehéz kialakítani egy imázst, és nem mindenkinek adatik meg, hogy legyen egy menedzsere. Vannak olyan zenekarok és énekesek, akik rendszeresen maguktól mennek be a rádiókba, maguk fizetik a videoklipjeiket, mint például én is. Van egy segítőm, aki a fellépéseimet szervezi, nekem bizalmasom, második apukám, de arra nincs ember, hogy házaljon a dalaimmal és megfűzze a rádiókat, hogy játsszák őket. Ezért is indították el Presser Gáborék a Magyar Dal Napja kezdeményezést, hogy magyar dalokat is játsszanak a rádiók. A zenetévék a nyugatot majmolják, a rádiók is jobbára külföldi dalokat játszanak, maximum 20 százalékban játszanak magyar dalokat, de van, amelyiknél 5 százalék vagy nulla az arány. Ez a legnagyobb problémánk, hogy semmilyen felület nincs, ahol meg tudnánk magunkat mutatni.

A másik – hát folyamatosan jön az utánpótlás. Kicsi a szakma, rengetegen vagyunk énekesek. De meg kell mondanom, hogy sok olyan embert látni ebben a magyar médiavilágban, akiket nem értünk. Ezek azok, akik a „celeb”, titulust érdemelték ki maguknak. Amerikában ez egyébként a ciki sztár kategóriának számít. Nálunk meg ők a hírességek. Mintha egy kaptafára vennék, mondjuk, a Psota Irént és a Való Világból valakit. Amikor azt mondják rám, hogy celeb vagyok, ezt én sértésnek érzem.

A Rúzsa Magdival, egyértelműen.

Nagyon jól kiegészítjük egymást, és mindketten pozitív értelemben véve vagyunk őrültek. Nem akarok nagy szavakat használni, de picit művészlelkek vagyunk. Filozofálgatunk, szeretjük kihámozgatni a dolgokat. Magdival ez nagyon megy. Aztán van, amikor fél óráig csak röhögünk. Nagyon jópofa, természetes lány, jó humora van. Én sem panaszkodom, mindketten fogékonyak vagyunk a hülyeségre. Tavaly karácsonykor találtunk rá így egymásra, amikor meghívtak minket vendégnek a Megasztárba. Volt egy este, amit együtt eltöltve rájöttünk, hogy megbízhatunk egymásban. Nem járunk azóta sem sülve-főve együtt, de kéthetente egyszer biztos összefutunk. Múltkor is elmentünk vásárolni, beültünk kávézni, eltöltöttünk együtt egy jó napot, és rendesen felfrissültünk tőle. Nagyon jó hatású a természetessége. Ő is vidéki lány, hasonlóan egyszerű, mint én, hasonló felfogással, őt sem érdekli a nagy felhajtás. Szereti ő is a szép ékszereket, imádja a márkákat, ugyanúgy, mint én, szeretjük órákig a kirakatokat nézegetni, hogy de jó lenne ez vagy az. Hát nők vagyunk, tetszik a csili-vili. De bármilyen felhajtás, hogy fotózkodjunk, meg pózoljunk, meg állandóan szerepeljünk a kameráknak – azt már nem. Arra egyikünk sem hajlik, hogy ezt véresen komolyan vegyük, hogy megvesszünk azért, hogy megjelenjen rólunk valami az újságban.

Ó a Demjén, ő állati!

Ragyogó hang...

Én úgy gondolom, hogy az életem és ahogy alakul a sorsom, az egyértelművé teszi azt, hogy én nem szeretnék egyperces előadó lenni. Azt szeretném, hogy ha megélem, ötven év múlva olyan énekművész legyek, aki letett valamit az asztalra. Tényleg szeretnék maradandót alkotni. Most itt nagyon nehéz ilyet csinálni. Megint visszatérek a Magyar Dal Napjára, ami pontosan erről szól. Hogy tudjunk valami maradandót alkotni, hogy ne vesszünk el a hiteltelenségben, a felszínességben, ami ellepte a világot, a felületes hülyeségben, ami folyamatosan jelen van. És a közönségünk próbáljon kicsit arra összpontosítani, hogy vannak itt olyan előadók Magyarországon, akik többre törekszenek, csak nincs lehetőségük a kibontakozásra mostanában.

A retró még megy, meg a régi slágerek, Máté Péter, Cserháti Zsuzsa. De igazából senkinek nem az a célja, hogy belebújjon egy régi előadónak a bőrébe. Nekem sem ez a célom. Itt van például a Csináljuk a fesztivált, amit imádok, de meg kell, hogy értsenek, hogy nekem is van egy zeném, amit közvetíteni szeretnék az emberek felé.

Amit szintén nem promotáltak túl, de például a harmadik lemezemre nagyon büszke vagyok, mert annak szinte minden dalában közreműködtem mint szerző. Soha nem gondoltam volna, hogy én is fogok dalt szerezni, hogy lesznek ötleteim, tehát amit csodálok másokban. Olyan csodálatos érzés volt, amikor megjöttek ezek az impulzusok, amikor megkaptam az ihletet, és a dalok és szövegek folyamatosan folytak ki belőlem. Egyszerűen nem ismertem magamra. Az ember felfedezi, hogy mennyi új dolog van, amiből tanulhat. Ez mérföldkő lett az életemben. És olyan jó meghallgatni újra és újra, hogy akkor épp mit éreztem, mert a lelkem van benne azokban a dalokban.

Így van. Mi ezt olyan baráti szinten csináljuk.

Valamilyen szinten igen. Bár nem volt tudatos, de a sors mutatja, hogy ennek így kellett lenni.

Igen, az érzelgősség nekem nagyon megy. Minden, ami a szenvedésből jön, a szerelmi bánat is ilyen.

Persze. Akkor ért véget a kapcsolatom, ebből jött a fő impulzus.

Erőt, abszolút. Önmagam megértéséhez is sokat segített – hogy megismerjem, hogy ki is az Tóth Vera. És most, huszonnégy éves koromban érzem azt, hogy jelen pillanatban minden oké, minden rendben.

Ezen vagyok...

Tudósítónk jelenti Bókay-kert, 2009. szeptember 5.

Pár nappal a beszélgetésünk után Vera a pestszentlőrinci Szeptember Fesztiválon lépett színpadra. Amolyan fél-playback koncert volt, tehát felvételről szólt a kísérőzene, de énekesnőnk egyszál magában is képes volt az ujja köré csavarni a Bókay-kert teljesen heterogén, jövő-menő közönségét. Hát igen, ez az a hang, amely szinte mindenkinek bejön. Selymes, fényes, és éppen a magasságokban tud beerősíteni. Vera megengedheti magának, hogy Cserháti Zsuzsát vagy Kovács Katit énekeljen anélkül, hogy hiányérzetünk maradna utána. Sőt ezúttal újdonságként Freddie Mercury is felkerült az énekesnő repertoárjára. Nem véletlenül. Akik augusztusban ott voltak a Margitszigeten a legendás énekes emlékkoncertjén, azt mondják, hogy Szóka Júlia mellett Vera volt a Queen-dalok legcsodálatosabb tolmácsolója.

A Bókay-kertben is tapasztalhattuk, hogy már a mélyebb lágékban is egyre határozottabb a megszólalása – talán egyetlen jótékony hatásaként bizonyos átdorbézolt éjszakáknak. És bár többször célzott rá, hogy előző éjjel is hajnali négyig bulizott, ám ez nemhogy a hangján, de a kedélyén sem látszott meg. Fesztelenül csevegve hidalta át a számok közötti szüneteket, bájos öniróniával utalt a fölös kilogrammjaira, és még arra is volt ereje, hogy szellemes riposztba bonyolódjon az egyik kissé kapatos rajongójával. Sőt akkor sem jött zavarba, amikor saját nagy slágere, a Miért pont ő után a közönség a „folytatást” követelte. Csakhogy nyilvánvalónak látszott, hogy a Boldogtalan zenekari kíséretének felvételét nem hozta magával Vera. De a közönségnek sem akart csalódást okozni, ezért a ráadásban elénekelte a dalt kíséret nélkül. Mert ő ezt is megengedheti magának.

Támogatom a Pezsit...»

• Kepes iskolái
• Szereted Koltait?
• Király a Megállóban
• Demjén 2009
• Pezsi-film: Ochoa a Sportkastélyban
• Republic - Pezsi-film!

Hozzászólások (2)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése