Pesti Zsibongó

Előre bocsátom, hogy nem vagyok egy elfogult Republic-fan. A rajongók biztosan máshová helyezik a csúcspontokat. Nekem az tetszett a legjobban, amikor valami felszabadultság lett úrrá a zenekaron, és a közönség is része lett a koncertnek. Szeretetével vállára emelte a hősöket, hogy eggyé váljon velük a győzelemben. A Republic együttes 2009. október 30-i közérzetjavító koncertje felemelő zenei és közösségi élmény volt a Pestszentimrei Sportkastélyban.

Miután a zenekar repertoárját csak hézagosan ismertem, így ezen az estén sorozatban kellett átélnem a pozitív meglepetéseket. Már az öltöző folyosóján is érezni lehetett, hogy jó helyen járunk. A magyar könnyűzenei élet mindenható háttérszereplőinek, a pénzéhes, arrogáns szervezőknek itt nyoma sem volt. (Mellesleg ez nem először fordul elő a Sportkastélyban.) Mindenütt jóarcú emberekkel, udvarias, nyílt arcú szervezőkkel, technikusokkal sikerül találkozni. Az ő viselkedésük már jelzi, hogy az adott produkcióban őszintén és készséggel szolgálják a közönséget.

A hagyományos cirkuszi bevonulás és Bódi László porondmesteri konferansza után Indul a mandula – kezdődik a koncert és a lelkes csápolás a színpad előtt. Neked könnyű lehet, énekli Cipő; neki biztos nem annyira. Próbálja megtalálni a hangot, ez még a beállás része, de már jól összecsengő gitárzene hallik Patai Tamásnak és Tóth Zolinak köszönhetően. Ez finomul és erősödik tovább az állandó vendégként színre lépő Halász Gábor akusztikus gitárhangjának megjelenésével, az Ezer nyár jól esően Moody Blues-os forgása közepette. Szellemes a szöveg is: „Ezer szín, ezer nyár... Úgy mennek egy sorban veled, mint háborút vesztett sereg...”

Örvendetes, hogy hárman maradtak a gitárosok, mert „Forog ez a tánc”, ismételgeti Cipő a Gyere közelebb refrénjét, és a gitárzene is egyre feljebb pörög, hogy aztán Tomi jó ízléssel odakanyarítson egy gitárszólót a szépen megszőtt zenei szövet fölé.

Utána kicsit elcsendesülünk, intimebbé válik a légkör, ezek Cipő nagy pillanatai, amikor sámánként magához szólítja a közönséget – Engedj közelebb. A hatás nem marad el, a refrénben már önmagáról megfeledkezve, együtt énekel és hullámzik a tömeg.

Most jöhet valami egészen más. Jön is. Boros Csaba, az indián forma basszusgitáros énekli saját dalát (A folyó ölel tovább), és ha eddig nem tettük volna meg, most végképp fel kell figyelnünk rá, mert ő egy egyéniség. Nem csupán erős, megbízható alapot ad a zenének, de egyúttal a zenekar motorjának a szerepét is betölti. A gesztusaival, a mozgásával dramaturgiailag is gyakran fókuszba kerül. És ezt a teret be is tudja lakni. A basszusa szépen cseng, pontos és csillogó, a három gitárral együtt a 70-80-as évek fordulójának gyönyörű beat-zenéjét idézi fel. A játéka és a vitalitása engem a basszusgitáros-énekes Chris Squire-re emlékeztet a Yes-ből. Ezért (is) gondolom, hogy a Republicnál is érdemes volna kicsit jobban rágyúrni a vokálmunkára, a többszólamúságra.

Szabó András - felizzott a progresszió

Újabb váltás, most népzenei ízekkel. A Republicnál nemcsak abban jelenik meg a népdalszerűség, amikor konkrétan népdalokat dolgoznak fel, vagy szándékosan népi elemeket alkalmaznak a koncert bizonyos pontján, mint most is. Feljön Szabó „Bundás” András hegedűs, és lekíséri az Erdő közepében-t, végül odáig fajul a dolog, hogy szinte Monti csárdásba fulladnak, miután elkezdik az Érik a szőlőt és megdanoltatják a közönséget. Szerencsére ez csak egy humoros gesztus volt. Mert ugyanaz az Érik a szőlő, amikor progresszív stílusban kinőtt a Fényes utakon testéből, az nagyon-nagyon jó volt. (Lásd kis filmünkben 08:55 – 09:18!)

Ahogy a hegedűs pizzikatókat játszva részévé vált a zenekarnak, amikor elfogadta, hogy ő nem Szabó András hegedűs, és nem magyar népzenét játszik, de nem is valami erőszakolt világzenét, erős reminiszcenciáink támadnak, mintha pillanatokra a Pat Metheny Group Are You Going With Me című örökbecsű klasszikusát hallanánk (lásd a cikk alján a videóajánlatoknál). Amikor átmentek együttlélegzésbe, s a három gitár és a hegedű valami gyönyörű szinergiában egyesült – na, ez lélekemelő volt! Egy nagyon nemes és természetes, értékőrző fúzió jött létre, amely egyrészt a magyar népzene erejét mutatja, másrészt a zenekar tisztességes szándékait és képességeit.

Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy időnként a szövegek is mennyire népdalszerűek. A könnyen megjegyezhető, egyszerű és hatásos szófordulatok, a képszerű hasonlatok vagy a tömören kifejezett bölcsességek legalább annyira a népdallal rokonítják a Republic egyes számait, mint maguk a dallamok vagy a hangszerelés színei és fordulatai. Cipő érdemei nemcsak a szövegírásban, hanem az üzenetek szuggesztív átadásában is megnyilvánulnak – legyenek azok szellemes duplacsavarok vagy csupán annyi, hogy: Dudu.

Ennél a kedélyes számnál újra boldogan hullámzani kezd a közönség, hogy aztán a Jó reggelt! alatt kitörjön a rockőrület. És miután „rövid az élet és nagyon hosszú a folytatás” – így hiába hunynak ki a fények, és távoznak a színpadról a zenészek, a jól felrázott nézőtéren a folytatást várva senki sem mozdul. Aztán a sötétben feldereng a 67-es út, és mindenki együtt fújja a Csillagok, csillagok-at.

Zászlóbontás

Ekkor, a stroboszkópok villódzásai közben, elérkezik az első visszatérés – Ha itt lennél velem. Újabb nagy sláger, és ehhez mérten kellőképpen bugyuta, pláne kb. ezerszer elismételve. Erre lehetne azt mondani, hogy nem kéne még egyszer meghallgatni. A popközönségről tudjuk, hogy az ilyesmit eltűri, sőt beszopja, mert annyira igényli a tömeghisztériát, az együvé tartozás eufóriáját. Most magamon csodálkozom, hogy eltűröm, sőt egyre nagyobb bámulattal hallgatom, hogy milyen szép, ami itt szól.

Valami nemes letisztultságba torkollottak bele, amikor már nem számítanak a műfajok, amikor a zenészek szolgálókká, ministránsokká válnak. Egy Cipő sem volt sztár, hanem egy egyszerű, szimpatikus ember. A basszusgitárosban is ott vannak a rocker-gesztusok, de nekik már nem az a fontos, hogy ők a Republic, vagy hogy most épp Pestszentimrén játszanak, vagy a MüPá-ban, netán a Carnegie Hallban. Nem történt kevesebb, mint amikor a New York-i Radio City Music Hallban játszott harminc évvel ezelőtt a YES. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Republic ugyanolyan maradandót alkotott volna a zenetörténetben. De a zene legőszintébb alaplényegét, küldetését – ami az őserdőtől kezdve a 18–21. századra amúgy elüzletiesedett, nyugati ipari-zenei világ színpadain próbál megvalósulni – ott és akkor a Republic magas színvonalon beteljesítette.

Zenekari eufória

Mindig szimpatizáltam azokkal a zenekarokkal, amelyeket nem lehet műfaji skatulyákba sorolni. A Republicnál is szóba jön a beat, a rock, a folk, sőt a punk is, és tovább bonyolítja a dolgot, hogy itt szinte mindenki komponál valamit. Aztán mikor Cipő kicsit lement pihenni, és egy hatvanas éveket idéző instrumentális blokkba kezdtek, találtam egy közös nevezőt. Megértettem a szándékot, hogy a gitárok gyönyörű összmunkájára szeretnének alapozni. És azt kell mondjam, hogy bravó, az eredmény átütően szép. Szeretem az igényes, ötletes hangszereléseket, nehezen tudom elképzelni, hogy ahol nincs nagyzenekar, de még különleges szintetizátormunka sincs, hogyan lehet mégis nagyzenekari hangzást produkálni. Vegyük a Queent, ott például fantasztikus kórusokkal áll elő ez a hatás, bár ezt nem koncerten állították elő, hanem lemezen.

De van egy másik módszer, és ezt választotta a Republic. Végy három gitárt – mondjuk, szóló, akusztikus és elektromos gitárt, de lehet mindhárom elektromos. Váltogatják a hangszereket, mindhárom gitárnak mindig más-más tónusa volt, külön is jól felismerhető, önmagában is szép, érett hangtónusa, és a három gitár hangja szépen volt összeillesztve. Az eredmény egy gyönyörűen megszőtt zenekari szövet.

Halász Gábor (balra) és Tóth Zoli

Tetszett a gitárosok mozgása is, nem túlmozgásosak, de nem is bénák, arányosan emberiek, szakmaiak, profik. Patai, a szólógitáros, nem egy Scott Henderson, de ez nem is az a műfaj. Neki nem kellett térdre rogynia, viszont minden szólója korrekt volt, minden ízében korszerű és igényes. És amikor azt a bizonyos gitárzenekart kellett szolgálnia, akkor gyönyörűen és alázattal szolgálta. Tóth Zoli pedig, amikor letette a gitárt, és leült billentyűzni, néha különleges színeffektusokkal, néha Hammond-orgonaszerű megnyilvánulásokkal, vagy elektromos, tipikus rock-zongorázással járult hozzá a pompás hangzáshoz, pont annyival, amennyivel kellett.

Nagyon szép hagyományokhoz nyúltak mind a beat, mind a népzene vonatkozásában. Néha a Beatles-jegyek is megjelentek – az egyszerűség és a közvetlenség, amely hozzád szól, de emelkedetten. A hangzásban is, és a dalok emberiességében is. Ez bizony nem kommersz szórakoztató zene. Az instrumentális blokkban a Twin Peaks-feldolgozás a gitárzene csúcsa volt.

Leborulunk nagyságotok előtt

Nagy kérdés, hogy egy zenekar mennyire tud meggyőző lenni élőben. Mielőtt a közönséget meggyőzné, először is le kell győzni a termet, az akusztikát. Az erősítőkkel játszó zenekaroknak egy csengő-bongó sportcsarnok komoly kihívás. Ilyen helyeken a színpadra visszajövő hang valami torz böfögés, ezért a zenészek is kínlódnak, nem tudnak örömet átadni a közönségnek. Szerencsére a Sportkastély akusztikája – egy csarnokhoz képest – elég jó, és a zenekar is gondoskodott magáról. Még a színpad mellett is számítógép vezérelte, talán még az akusztikát is elemző keverőpult segítette a hangzást. Közönség is volt annyi, hogy ledempferelje a termet, úgyhogy a zenészek boldog arcával arányos volt a teljesítményük is.

A visszatéréstől kezdve egyébként is valami felszabadultság uralkodott el a zenekaron, és elkezdődött a közönség és a színpad lassú, de biztos egyesülése – a zeneünnep. Addig volt a közönség, amelynek egy része persze első perctől fogva rajongott, és volt a színpad művészekkel, produkcióval, ami jó volt. A kettő reagált egymásra, de innentől kezdve már egy másik minőség kezdődött el. A szüntelen ováció, révület és eufória...

Van egy magasabb szintje a jobb koncerteknek, amikor megszűnik a közönség civil mivolta, és megszűnik a színpadon lévők zenész szerepe. A hírvivő (Relayer) leszáll a magas lóról és elvegyül a tömeggel, amelynek elhozta a jó hírt. A közönség pedig vállára emeli a hőst, aki megtért a csatából, és mindenképp eggyé akar válni vele a győzelemben. Hát ez történt meg akkor és ott, a Republicon...

A Maestro beindítja a Cirkuszt

• Boros Csaba interjú
• Mindig honvágyam van
• Demjén 2009
• Király a Megállóban
• In memoriam - Tunyogi Péter
• Alapi „Steve” István
• Modernzenei fesztivál
• Csendes éj
• Velencei Karnevál 2010
• Karácsony előtt New Yorkban
• Kelta zene, ír sztepp
• Szanturral a Trafóban
• Fény és árnyék

Pezsi filmek

• Republic a Sportkastélyban >> [ A film megtekintése nagyobb felbontásban... ]
• Ochoa a Sportkastélyban
• Gólyalábas lovasok
• Aranykönyves Júlia
• Laci bácsi ligete

A film megtekintéséhez szélessávú internet kapcsolat ajánlott (min. 1 Mbps), továbbá Mozilla Firefox.
Ha az interneted lassú és a lejátszás akadozik, akkor tedd a következőt: indítsd el a filmet, majd néhány másodperc múlva állítsd is meg. Az oldalt ne frissítsd, várd meg amíg a lejátszó teljesen betölti a filmet (20-30 perc)! Ekkor újra elindítva már zökkenőmentesen tudod lejátszani azt.

• Pat Metheny Group: Are You Going With Me? Az eredeti klasszikus megszólalásban.


• Metheny ugyanezt a darabját nagyzenekarral, a hágai Metropole Orchestrával adja elő a...
• a 2003-as North Sea Jazzfesztiválon Hágában.

Támogatom a Pezsit...»

Hozzászólások (4)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése