Pesti Zsibongó

Jim Hall a Trafóban

A négytagú formáció, Kovács Linda zenekara (Kovács Linda ének, Fenyvesi Márton – gitár, Hock Ernő – nagybőgő, Sárvári Kovács Zsolt – dobok) a dzsez egy személyes-hangú, kompozíciós zenébe-hajló stílusát műveli, ahol a zenekari tagok előre elrendezett helyen, nagyfokú szabadsággal játszhatnak. Négy egyéniség, akik nem a zene látványos, szólisztikus irányát képviselik, inkább az együttjátékok kamarahangzásaival építkeznek. Programjukból 6 számot játszottak, saját és mai amerikai zenéket, egy kivételével szöveges énektémákkal. Kovács Linda köré épült a zene: hangjának tere, énektémáinak hangulata, lelkisége volt. Ő a meghatározó, az összetartó erő a zenében, ami abból is érződött, hogy az énektémák befejeződése után felhangzó zenekari részeknél néha elveszett az „összetartozás”, és a zene kissé parttalan lett. Vagy máshol elvesztette azt a sármos hangzását, ami az énekkel együtt megvolt. Mindjárt tapasztalhattuk ezt a tételesen közép-lassú-közép tempójú – kellemes – nyitódarabban, vagy a második (Travelling Stranger című) számban és annak eléggé „agyas” gitárszólójánál. A balladisztikus 3. szám volt a mélypont (egyszerűen uncsi!), majd a Hárs Viktor szövegére készült darab újra négy külön egyéniséget mutatott. A visszafogott, szöveg nélküli énekkel és tapssal bemutatott ötödik darab után a zárószám megint élvezetes lett.

Összefoglalva: ez a zene a csodás pillanatok és a közömbös hangzások esetleges elegyévé vált számomra, fenntartva azt az elképzelést, hogy egy kissé összefogottabb, fegyelmezettebb játékkal, kompozícióban való gondolkozással (és ehhez képest már nem sok munkával) ez egy nagyszerű produkció is lehetne. A zenészek tehetsége adott hozzá. Élvezhető volt mind a hat elhangzott szám.
Még az angol nyelv ellenére is. Ugyanis avval talán nem árulok el nagy titkot, hogy én a magyar zenekaroktól az anyanyelvemen érthető produkciókat is elvárok. Legalább néha. Mert ki más teljesíthetné mindezt? Talán az angol, német vagy román együttesek?

Jim Hall (gitár) egymaga is már zenetörténet. Muzsikált a dzsez olyan óriásaival, klasszikus zenekaraikkal, mint Chico Hamilton (dobok), Ella Fitzgerald (ének), Art Farmer (trombita), Sonny Rollins (szaxofon), Stan Getz (szaxofon), Paul Desmond (szaxofon), Jimmy Giuffre (szaxofon) vagy Gerry Mulligan (szaxofon), Bill Evans (zongora) és így tovább. Gitárjátéka több megkerülhetetlen lemezfelvételen hallható. Játéka évtizedekig maga volt a csoda. S ebből a csodából most mi is részesülhettünk – de csak néha, és csak rövid időszakokra!

Mert valljuk meg, Jim Hall mai játéka már nem ugyanaz élőben, mint akár tíz éve volt. (Legalábbis a koncertfelvételei alapján mondom, mert velem együtt a teremben azok voltak többen, akik még személyesen nem hallották őt.) De hogy még mindig van elképzelése, technikája, mondanivalója, azt legfrissebb lemezén is hallhatjuk… Itt viszont játéka széteső volt, olykor pontatlan, és csak kísérői (Joey Baron – dob; Scott Colley – bőgő) mérhetetlen alázatán és rutinján múlott, hogy mindez meghallgathatót eredményezett. Mert olyan szám nem akadt, ahol végig tudott volna az „öreg” brillírozni. Programját egy blússzal (blues-zal) kezdte, majd egy ballada, egy fantázia, negyedikként Cab Calloway darabja, azután szólók gitár-bőgő és gitár-dob párban. A koncert végére a veterán is teljesen bejátszotta magát, hiszen a Skylark (Pacsirta) – az utolsó előtti szám – és a zárószám, a Be careful (Légy óvatos) eljátszásával már olyan hangokat is hallhattunk tőle, amelyek miatt eljöttünk.

Libisch Károly további írásai a Pezsin

Budapesten a Hemispheres című legutolsó lemezének ritmusszekciójával lépett fel

• Kari blogja >>

• Szanturral a Trafóban
• A világvége illemtana
• Búcsú
• A háromdiplomás postás
• Csak a pörkölttel nyúltam mellé
• A megtévesztés lélektana
• Magyar hanglemeztörténet

• Jazzlegenda a Trafóban
• Kelta zene, ír sztepp
• A Kispesti Kisszínház
• Ochoa a Sportkastélyban - Pezsi-film!
• Republic a Sportkastélyban - Pezsi-film!

Hozzászólások (0)

A hozzászólás-űrlap megjelenítése / elrejtése