Pesti Zsibongó

Címlap

SZÍN-tér

Kultur-dzsem

Campus

Írta: Libisch Károly

Dvoøák – nem középiskolás fokon

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar nem elõször lépett fel a Szolnoki Fõiskola központi elosztócsarnokában. Sõt, a tavaly elkezdett esteket az idei évre már bérletbe is foglalták. A Campus-bérlet harmadik elõadását hallgathattuk meg 2010. április 19-én; Dvoøák-estet hirdettek, Kelemen Barnabás hegedûmûvész részvételével.

A Szolnoki Szimfonikusok a fõiskola halljában, Izaki Maszahiro vezényletével

A Campus a modern építésû fõiskola zárt belsõ tere, körbefutó erkélyekkel, és mintegy három emeletnyi belmagassággal. Tulajdonképpen egy elosztó és gyülekezõterem, melyet az iskola vezetése kulturális célra is hasznosítani szokott (rendezvények, koncertek stb.), így a szimfonikus zenekar is otthonra lelt az alapvetõen kockát közelítõ légterû teremben. A termet tehát nem hangversenyekre tervezték, és ez az adott mûvek bizonyos részeinek „élvezeti értékét” erõsen csökkentette. Mert a mélyhangok (pl. a bõgõkön, a tubán stb.) igencsak megzengették a termet, a magas regisztereknek viszont hiányzott a terelés; a hegedûk vagy egyes fúvósok hangja elszállt a térben. Ezt éreztem például a Karnevál (op.92) azon részénél, amikor az I. hegedûpult szólamvezetõje és a II. hegedûpult együtt játszott, illetve a bevezetõ kavalkádot követõ keringõ-résznél. Persze, az összejátszás (a helyiséggel), azaz a több próba is sokat emelhetett volna a színvonalon, de a termet akkor sem lehetett volna „megerõszakolni”.

A Hegedû-versenymû (a-moll, op.53) az elsõ két tételében nem fényes futamokból, gyors frázisokból álló tobzódást ad, hanem inkább bensõséges, személyesebb, líraibb hangot üt meg – amúgy rögtönzés-hatással, olykor kamarazenei hangzással. Antonín Dvoøák ezt a mûvét 1879-ben komponálta a magyar származású hegedûmûvész, Joachim József részére (aki viszont a bemutatót a mû többszöri átdolgozása ellenére sem vállalta). A füleimnek pedig Ruggiero Ricci és a Londoni Szimfonikusok lemezén van „etalonizálva”. Ehhez a felvételhez képest a koncert e két tételét itt kevésbé hallottam jelentõsnek; szépsége ellenére egy vidéki zenekar kevésbé érdekes produkciójaként hangzott. Szépen szólt, de számomra a katarzis – a választott tempó(?), a terem akusztikai problémái és a lámpák zaja együtthatójaként – elmaradt.

A 3. tétel (a cseh furiant-tánc stilizált hangjain, szabad rondóformában) viszont mindenért kárpótolt; csillogó, fényes hegedûszóló: nagyszerû kísérettel. Valószínûsíthetõ, hogy a szólistával több együttes próba árán a teremhez is jobban igazodó produkció született volna. E pompázatos tétel után Kelemen Barnabás egy Paganini-etûddel hálálta meg a közönség lelkes tapsát (amelyben szintén meghallottam a terem akusztikai elkenését).

A VIII. szimfónia (G-dúr, op.88) Dvoøák egyik leghatásosabb szimfóniája. Szépen formált, „kerek” négy tételével, természetközeli érzéseivel, táncidézeteivel (dumka, polka stb.), életigenlésével mindig megérint engem. A zeneszerzõ itt igazi romantikus, olykor melankolikus és alapjában véve szép melódiákat alkot. Néhol – a zárótételben – még harsog is hozzá. S halljatok most csodát: a zenekar ebben a mûben úgy zengette meg a termet, hogy a hangi varázs létrejött. Már nem zavart sem a terem akusztikája, sem a zenekar némely pontatlansága (például a második tétel végén a rézfúvók stb.). Izaki Maszahiro karmester és a Szolnoki Szimfonikusok meggyõzött: érdemes rájuk figyelni, õket meghallgatni!

Csak a terem mennyezetére kellene még néhány terelõelemet felfüggeszteni, és halkabb világítóeszközöket használni.
Mert ez a zenekar megérdemelné…