Pesti Zsibongó

Címlap

SZÍN-tér

Kultur-dzsem

Elgar és Dvoøák

Írta: Libisch Károly

Furukawa Nobuo

Két név! Két zeneszerzõ egy esten. Az egyiket – és itt a cseh szerzõre gondolok – illik ismernie a koncertjárónak, még vidéken is. Az angol szerzõ viszont egy kissé „játszatlan”, fõleg az Alföld e táján, azaz Szolnokon. Ehhez még hozzátéve egy „ismeretlen” japán csellistát – a kitûnõ Szolnoki Szimfonikusok közremûködésével – és máris adott egy szép este lehetõsége.

Az Aba-Novák Kulturális Központ hangversenyterme sem nevezhetõ ideálisnak egy zenekari koncerthez, de a körülményekhez mérten – egy koncertekre is alkalmas, többcélú terem, nagy színpaddal – elfogadható hangzást lehet belõle kihozni. Nincs búgó lámpa, a hangterelõ lemezek a helyükön vannak; maximum a légcserélõ lehetne halkabb. Szerencsére a 2010. június 7-én elhangzott két versenymû nélkülözte a „pianisszimókat”, így – nekem – ez sem jelenthetett problémát.

Az este a szólista repertoárjára épült. Furukawa Nobuo 1973-ban született Kyotóban. Érettségi utáni csellótanulmányait Magyarországon fejezte be; a Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett 1998-ban. Azóta a tokiói Metropolitan szimfonikus zenekar szólócsellistája. Szívesen játszik a klasszikusoktól a dzsezig, a tangótól a popig minden mûfajban. A japán nagykövetség által támogatott szolnoki koncertjén a romantikához köthetõ két versenymûvel állt a közönség elé.

Sir Edward William Elgar

Edward William Elgar angol szerzõ neve ugyan nem cseng ismeretlenül honunkban, de népszerûséggel sem „vádolható”. Az 1919-es keletkezésû, Op. 85-ös e-moll versenymû megszólaltatása sem mindennapos, pedig megérdemelné. Mert ugyan a négytételes darab – amelyben az elsõ két tételt szünet nélkül kell játszani – nem rendelkezik a romantika olykor túlzó, harsogó színeivel, de férfiasan érett hangú, pátosztól mentes elbeszélõ dallamai nemcsak szépek, hanem érzelmeinkre is hatással lehetnek. Mindezt szinte kamarazenei közegbe ágyazva, ahol a teljes zenekart együtt szinte alig hallhatjuk, és ahol a fúvósok sem a nyújtott teljesítmény után részesülnek díjazásban. Érett, megfontolt, finom lélekzenét hallottunk, amelyben a zenekar és a szólista egyenrangú játékát élvezhettük. Számomra a középtempójú második tétel virtuóz csellófelfutásai, illetve a negyedik tétel széles ívû, kíséret nélküli csellórészébe (kadencia?) torkolló dallama, majd az azt követõ keringõ-rész volt a legemlékezetesebb.

Az Aba-Novák Kulturális Központ

Antonín Dvoøák zenéjét nagy szavak mögé rejteni nem túl nehéz, pláne akkor, ha a csellóirodalom egyik alap-mestermûvérõl van szó. A még New Yorkban elkezdett, majd 1895-ben otthon (Písekben) befejezett darab, az emlékezés és a honvágy érzelemkörére hivatkozó h-moll gordonkaverseny (Op. 104) már rendelkezik a romantika esetenkénti harsogásával, szenvedélyességével is. A háromtételes mûvet áthatja a zeneszerzõ cseh szellemisége, mely különösen a Finálé rondótémájának néptánc-stílusában csúcsosodik ki. A végig dallamot játszó csellista (a klasszikus versenymûvektõl eltérõen Dvoøák nem adott teret mûvében a szólista képességeit bemutató kadenciának) szépen, invenciózusan játszott (bár az elsõ tételben hallottam tõle némi elcsúszást, mint ahogy a lassú tétel kürtjei, vagy a finálé kezdete sem volt teljesen a helyén).

A két mû és a ráadásnak eljátszott saját darab mindenesetre meggyõzött Furukawa tehetségérõl, zeneiségérõl, mûvészi hitelességérõl. Felesleges manírok nélküli játékához pedig a Szolnoki Szimfonikusok – és karmesterük, Izaki Maszahiro – méltó társnak bizonyult.
Köszönjük!